Farkas Éva Hanna-heg című kötetét olvasva
A gyermek elvesztésének témájával elég korán találkoztam. Nem voltam még 13 éves sem, amikor egyik testvérem osztálytársának vitorlását egy balatoni hirtelenkerekedő vihar felborította. Ő és egy társa a vízbe veszett.
Erről akkor érdekes módon szereztem tudomást. Biztos esett a tragédiáról néhány szó odahaza, ám ezek valahogy elkerültek engem. Apám azonban évről évre megvette a Szép versek antológiát. Arra lettem figyelmes, hogy ezeket a köteteket Anyám, ha olvasta, nagyon elkomorodott, magába fordult. Úgy sejlik fel emlékeim közt, hogy nagyon megrendült, mintha sírását fojtotta volna el előttünk.
Ez utóbbi keltette fel kamaszos kíváncsiságomat. Megtaláltam azokat a verseket (hogyan, azt már nem tudom…), melyek Anyámat úgy feldúlták.
Marsall László versei voltak.
Attól kezdve minden évben én is elolvastam Marsall verseit. Titokban persze, és titokban hatottak rám is.
Aztán nekem is jött a gimnáziumi időszak. Ugyanabba az iskolába jártam, mint a bátyáim. Az iskola udvarán hosszú ideig láttam a felborult, törött hajó feketébe burkolt roncsát. – Vitorlás túrára persze nem mehettem.
A főiskolán jött szembe újra a „téma”. Feuer Mari tanította egy pszicho tárgy keretében a gyászfolyamatot. Akkor jutott eszembe újra Marsall. Összeszedtem a verseket, s láttam, ahogy évről évre dolgozza versein keresztül 16 éves fiának hirtelen elvesztését. Feuer Mari bíztatott, dolgozzam a témán tovább. Ehhez kellett volna Marsall címe, mert úgy véltem, vannak nem publikált versei is e témához. Nyíltan – persze – el is kértem bátyámtól Marsall címét, és azt is elmondatm neki, miért van rá szükségem. Úgy küldött el a francba, hogy még mindig sajog annak emléke.
Aztán itt is felszakadt valami. Az a testvérem ott volt – csak egy másik hajóban – azon a túrán. Így már más értelmet nyert számomra Anyám versolvasása is. Kellett ezt tabusítani? Máig nem beszélünk róla nyíltan.
Ismét évek teltek el. A félkész dolgozatot őrizgettem.
Majd később feleségem révén megismerkedtem a klasszika-filológia és a verstan egyik nagyjával, Szepes Erikával. És Szepes egy szemináriumára meghívta Marsallt. Ez volt az a pont, amikor úgy gondoltam, ezzel a témával valóban dolgom van.
Dolgozatomat feleségemmel átdolgoztuk, és az újabb versekkel kiegészítettük. Elmondtuk Erikának, mi a célunk. Erika a dolgozatot elküldte Marsallnak. Majd jött az üzenet: Marsall szívesen találkozna velem. A mélység és magasság átölelő beszélgetése volt ez.
A dolgozat végül így megjelenhetett a Fordulópont című periodikában.
A témát folytatni szerettem volna, de… Igen, vannak „de”-k, amik igencsak „felmentő” kifogások. Megszülettek fiaim. A születések örömei eltávolítottak a gyermek halálának soha fel nem dolgozható mély bánatától. Annyira azonban nem, hogy szemem egyik sarkából ne figyeljem a témában felszínre bukkanó írásokat. És az sem engedett eltávolodni a gyermek elvesztésétől, hogy gyógypedagógusként veszítettem el tanítványt – 16 éves volt ő is…
És így telt el majd’ 20 év. Majd szembe jött velem – ahogy mondani szokás: véletlenül – Farkas Éva Hanna-heg című kötete a Linkedin-en. Éva a kötet megrendelésekor ezt írta nekem: „Mondanám, hogy jól olvasást kívánok, de nem lesz szórakoztató, azért ezzel együtt is bizakodom, hogy élményt jelent majd.” Értehető, hogy figyelmeztetett, hiszen kislánya, Hanna elvesztését és az azt követő éveket írta le benne.
Azt tudtam, hogy nem egy könnyed olvasmányt rendeltem. Az viszont 110%, hogy élményt adott a kötet olvasása. Olvasás közben állandóan jegyzeteltem (utálok könyvet firkálni), mert rendhagyó a kötet.
Sok – számomra fontos – megállapítása közül az egyik, „Hogy a gyász mellőzi a rutint.” És ez igaz arra is, ahogyan egy gyászoló verbalizálni tudja érzéseit, megéléséit. És egyben fontos figyelmeztetés az (éppen – hiszen emberi létünk szükségszerű velejárója a gyász) nem gyászban lévőnek: amennyire mások vagyunk, úgy a gyászmegélésünk is különböző. Hagyjuk a gyászolót úgy gyászolni, ahogy ő tud és akar. Engedjünk teret megéléseinek.
Farkas Éva a majd’ 20 évvel ezelőtti tragédiát hozza jelenidőbe, ugyanakkor kitekint a család jelen megéléseire. Nagyon megkapó volt számomra az is, hogy miként éli meg a maghalt Hanna kamasz öccse és húga saját létezésének kérdéseit. És nem maradhattak el Éva szociálpolitikai jellegű rendszerkritikai elemzései sem, amit néhol a „téma” távoltartásaként éltem meg.
A feldolgozás drámaiságágában egyik legszebb fordulata „…halálod nélkül sehol sem tartanék”. – Igen, a szerző a személyiségének fejlődésére gondol, amire a kötet visszaemlékezései is remekül rámutatnak.
Köszönöm, hogy ezt könyvet olvashattam.
*-*-*
Egy igen érdekes könyvbemutatóra kerül sor június 13-án, melyre ITT lehet jelentkezni.
A kötetet a TalentumHouse adta ki 2024-ben.