Fogyatékos személyek a NEET fiatalok között

Büki Péter

Fogyatékos személyek a NEET fiatalok között

A fogyatékos személyek főbb problémáinak ismerete nélkülözhetetlen ahhoz, hogy munkába állításuk sikeres legyen vagy, hogy megérthessük, hogy ezek az emberek miért kerülhetnek még egy képességeikhez mérten átlagosnak tűnő hivatali, munkahelyi szituációban is hátrányos helyzetbe.

Jelen dolgozatomban azt járom körül, hogy kit tekintünk fogyatékos embernek, és ami ennél sokkalta fontosabb, hogy hogyan bánjunk a fogyatékos személlyel, valamint, hogy a fogyatékos személyhez való viszonyulásunkat milyen emberkép(ek) határozza(-ák) meg.

A fogyatékosságnak vannak szakmai és vannak jogi, normatív feltételei, meghatározásai. Ez a kettő sok esetben eltérő. A szakma leír egy problémát (diagnosztizál), a jogalkotó pedig, élve diszkrecionális jogkörével, eldönti, ad-e hozzá többlettámogatást vagy nem, vagy csak az adott fogyatékoság súlyosabb megjelenési formájához rendel támogatást (lásd pl. fogyatékossági támogatás).

A jogszabályok a definiáláson túl meghatározzák azt is, hogy kik azok a szakértő személyek, hatóságok stb., akik jogosultak a diagnosztikára, illetve mely hatóságok, szakértők szakvéleményét tekinti elfogadhatóank a jogalkotó egy-egy többlettámogatás megítélése során.

Tárgyunk szempontjából releváns jogszabályi meghatározások

A munkaügy ismeri a megváltozott munkaképességű munkavállalót. A megváltozott munkaképességű munkavállaló azonban nem a fogyatékos személy szinonimája.

A munkaképesség vizsgálata arra terjed ki, hogy az egyén egészségi állapota és/vagy fogyatékossága miként befolyásolja munkavállalását. Ide tartozhatnak pl. szív- és érrendszeri panaszokkal küszködő emberek egészségügyi problémájuk okán, és ide tartoznak pl. a mozgássérült emberek fogyatékosságuk okán. Tehát ebben a körben egyaránt fellelhetőek egészségügyi problémákból adódó élethelyzetek és a szó klasszikus értelmében vett fogyatékosságok. Így igaz az, hogy valaki megváltozott munkaképességű munkavállaló, nem biztos, hogy fogyatékos személy.

A Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény[1] 1. cikke következők szerint határozza meg a fogyatékosságot:

„Fogyatékossággal élő személy minden olyan személy, aki hosszan tartó fizikai, értelmi, szellemi vagy érzékszervi károsodással él, amely számos egyéb akadállyal együtt korlátozhatja az adott személy teljes, hatékony és másokkal egyenlő társadalmi szerepvállalását.”

Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a magyar fordítás nem pontos: az autentikus „mental impairment” helyett „szellemi károsodás” kifejezést használja. Ez pedig Gombos Gábor szerint torzító és stigmatizáló.[2]

A fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvénybe ez meghatározás került – kisebb szövegmódosítással – átültetésre: „fogyatékos személy: az a személy, aki tartósan vagy véglegesen olyan érzékszervi, kommunikációs, fizikai, értelmi, pszichoszociális károsodással – illetve ezek bármilyen halmozódásával – él, amely a környezeti, társadalmi és egyéb jelentős akadályokkal kölcsönhatásban a hatékony és másokkal egyenlő társadalmi részvételt korlátozza vagy gátolja”. (4.§ a) pont)

Ennek a meghatározásnak egyik, számunkra kitüntetett fordulata az „egyenlő társadalmi részvétel…”, amire lentebb még kitérek.

Ettől eltérő fogalom jelenik meg a köznevelési szabályozókban. A köznevelésben a gyűjtőfogalom a sajátos nevelési igényű tanuló (SNI) és a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő tanuló (BTMN). Gyógypedagógiai szempontból az SNI gyerekeket tekintjük fogyatékos személynek, ugyanakkor a BTMN problémák is okozhatnak felnőttkorban problémákat akár a munkaerőpiacra való beilleszkedésben és az ott történő megmaradásban egyaránt.

A munkaerőpiaicon megjelenő – korábban SNI-s vagy BTMN-s tanulók – problémái ugyanakkor akár fel sem tűnhetnek, hiszen számos tünet csak valamilyen konkrét cselekvés közben ismerhető fel. Más tüneteket pedig az érintettek maszkolnak, azaz más, erősebb képességeikkel kompenzálnak.

Arról, hogy ki számít SNI (fogyatékos) tanulónak, a Köznevelési törvény rendelkezik. Eszerint SNI tanuló, aki a szakértői bizottság szakvéleménye alapján

küzd.[3]

Az oktatás rendszerében a KSH[4] adatai alapján a 2022/2023-as tanévben 5,9% volt az SNI gyermek és tanuló[5]. A tisztított KSH adatok alapján az egyes intézménytípusokban tanuló SNI diákok:

Az ábrán jól látható, hogy a legfrissebb adatok alapján az SNI tanulók inkább a szakmát adó középiskolákban tanulnak tovább, ami meghatározhatja későbbi munkaerőpiaci helyzetüket is.

Az elmúlt években a KSH adatai alapján az SNI tanulók száma emelkedett[6] amellett, hogy a gyermekek összlétszáma – miként az köztudomású – csökkent.

A jelenség hátterében az is áll, hogy a jogszabály az SNI-be újabb kategóriát vont be, emellett javult egyes esetekben – ha nem is országos szinten egyenlő módon – a diagnosztika.

A KSH adataiból kitűnik, hogy egyes fogyatékosságok, pl. enyhén értelmi fogyatékos gyermekek száma jelentősen csökkent, ám ez annak következménye, hogy 2013-tól gyűjtik az enyhén értelmi fogyatékos és autizmus spektrumzavarral rendelkező tanulók és más probléma halmozódásokat. Ezen a területen gyakorlatilag csupán átrendeződés következett be a statisztikában.

Az SNI gyermekek számának emelkedéséhez hozzájárult az is, hogy megjelentek új „kategóriák”, mint például a súlyos figyelem zavarral rendelkező gyermekek, akiknek száma 2013 óta megduplázódott. Ez a jelenség magyarázható azzal is, hogy a szakemberek egyre korábbi életszakaszban felismerik a problémát, valamint azzal is magyarázható, hogy a diagnosztikus eljárások differenciálódtak, de természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a gyermekekre ható stresszorok hatását sem. Külön „csoportban” való kezelésük pedig a gyógypedagógiai intervenciók szempontjából lényeges.

A fogyatékos gyermekek, tanulók számának növekedése mögött számos tényező van, amelyek közül csupán néhány került eddig említésre.

Emberkép

Szükséges arról is szót ejteni, hogy miként és miért pont úgy viszonyulunk magához a sérült, fogyatékos emberhez?

A fogyatékos emberről vallott felfogások[7] alapvetően meghatározták a velük való bánásmódot és ezzel emberhez méltó vagy nem méltó létfeltételeiket. A feléjük irányuló bánásmód, a részükre biztosított gyógypedagógiai, pszichológiai, egészségügyi, rehabilitációs, szociális szolgáltatások színvonala meghatározta, hogy hogyan élhettek, befolyásolja, hogy miként vehetnek részt (egyáltalán részt vehetnek-e) a társadalmi életben, így például munkaerőpiacon. Életfeltételeik hogyan járultak hozzá emberi tulajdonságaik, képességeik kibontakozásához, vagy éppen rossz körülményeik hogyan váltak fejlődésük akadályozójává.

A különböző történelmi korokban eltérő módon viszonyultunk a sérült emberekhez. Elsőként a morális modellt kell megemlíteni. A morális modell arra utal, hogy a fogyatékosság egyfajta isteni büntetés, amit vagy a fogyatékos személy, vagy annak felmenői követtek el. Az ókori irodalomban mindenütt fellelhető ez a fajta vélekedés, még a Bibliában is olvashatjuk ezt, például János evangéliumában (9,1-2.): „Egyszer útközben (Jézus) látott egy vakon született embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?”

Annak ellenére, hogy „Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei (…)”, a morális modell „csúcspontját” a korai és az érett középkor századjaiban érte el Európában, ám bizonyos megnyilvánulásainkban jelen van a mai napig. Ezek a megnyilvánulások, hogy az épek és fogyatékosok között gyakran egy igen erős határvonal húzódik, a fogyatékosok ebben a világban alávetettek, alacsonyabb rendűek, retardáltak, akiket „gondozni”, „ápolni” kell[8].

Ez a megközelítés súlyosan megbélyegezte és megbélyegzi a mai napig is a fogyatékos embereket, ami a kiközösítésükkel is felért, illetve felér.

Az orvostudomány fejlődésével jelent meg a medikális modell. A morális modellben az egyén problémája (bűne) volt fogyatékosságának oka, a medikális modellben is az egyén ügye maradt az. Ebben a modellben az orvostudomány a fizikai test feletti kontroll lehetőségét célul tűzve a fogyatékosságot gyógyítható betegségként, megelőzhető és elhárítható, megszüntethető és megszüntetendő rossz állapotként fogta fel. Ennek a modellnek számos veszélye van, mert a „megszüntetés” többféleképpen értelmezhető, amire a II. világháború náci Németországában akadt is példa.

Ez a modell a fogyatékosságokat, mint a betegségek következményeit lineárisan értelmezi.

WHO 1980-1997-ig a fenti ábrával vezette le a fogyatékosságot. Amint látható az ábrán, ez egy erősen medikális megközelítésű, a fogyatékosságot csak az egyén problémájaként kezelő ábra.

A medikális modell tehát

Mindez kiegészül egy rehabilitációs szemlélettel, amely minél közelebb szeretné vinni a „beteget” a normálishoz, minél inkább szeretné visszaállítani eredeti (normális) kondícióját.

Egy kis kitérő: a sérültek börtönhelyzete

A ’60-as és a ’70-es években Magyarországon Pálhegyi Ferenc[9] kutatta a sérültek börtönszerű frusztrációs alaphelyzetét (vagy röviden: a sérültek börtönhelyzetét).

Kutatások alapján megállapításre került, hogy

Pálhegyi azt is leírta, hogy a mi kell ahhoz, hogy a sérültek börtönhelyzete ne következzék be.

Először is a segíteni szükséges a sérült embert abban, hogy „börtönhelyzete tudatosodjon”, a hátránnyal – megfelelő segítség mellett – szembe tudjon nézni.

Másodszor fontos a megkapaszkodási lehetőség, ami lehet egy kedvező társas helyzet. Ezzel el is érkeztünk a fogyatékosság harmadik modelljéhez.

A társadalmi megközelítés, avagy a szociális modell

A szociális modell rövid summázata, hogy nem az állapot, hanem a közeg, azaz a minket körülvevő társadalom tesz fogyatékossá.

Mit is jelent ez a gyakorlatban? A társadalom a többség (a nem sérültek) igényei szerint rendezkedik be. A sérült ember életét korlátozó akadályok nem természet adta, objektív létezők, hanem azokat a társadalom a társadalmi többség igényeihez és szükségletihez igazított emberi-tárgyi környezet állítja fel. A társadalom tesz le akadályokat a sérült egyén elé, s rekeszt ki ezáltal egy kisebbséghez tartozó csoportot[10].

A szociális modell a fogyatékosságot a társadalmi kirekesztés folyamataiból vezeti le. Ennek megfelelően a felelősség elmozdul a személy felől a társadalom felé.

Mindez a radikalizmus az évek folyamán enyhült. A WHO ezt átdolgozva alkotta meg a Funkcióképesség, fogyatékosság és Egészség Nemzetközi Osztályozását (FNO). Az FNO az egészséget és az egészséghez kapcsolódó állapotokat osztályozza, a leírás a környezeti és személyes tényezők viszonylatrendszerében születik. Így kialakul egy viszonyrendszer, amiben már nem a fogyatékossági folyamatról esik szó, mint a medikális modellben, hanem különböző tényezők kölcsönhatásairól. A testi, a személyes és a közösségi dimenzióban megjelenő tényezőket befolyásolják további személyes vagy környezeti fakorok is.

Ezt a kölcsönhatást az alábbi ábra[11] mutatja be:

Ahogy az ábrán is látszik, végső soron az FNO a medikális és a szociális modell szembenállását oldja, a kettőt integrálja.

A szociális modell „pozitív” megfogalmazására is szükségünk lehet annak elmélyítse érdekében. Eszerint „a fogyatékos ember maga irányítja az életét, és ehhez a társadalom az érintett egyéni szükségletei alapján minden segítséget garantál. A társadalmi megközelítés lényege, hogy a fogyatékosság társadalmi konstrukció, és csupán addig van jelentősége, amíg az érintett nem kapja meg az életvezetéséhez szükséges támogatást. Minden ember fogyatékos, ha a közösség nem tud, vagy nem akar alkalmazkodni a szükségleteihez, és egyetlen ember sem fogyatékos, ha a szűkebb és tágabb környezete odafigyel rá, és amikor szükséges, megsegíti.”[12]

Negyedik modellként meg kell említeni az emberi jogi modellt, ami az emberi méltóság és jogegyenlőség alapján a speciális szolgáltatásokra való jogosultságot és az egyetemes jogosultságok és kötelességek elérhetőségét helyezi előtérbe a fogyatékos személyek számára.

Az emberi jogi megközelítés arra törekszik, hogy a fogyatékos személyeket ugyanazok a jogok illessék meg, mint a nem fogyatékos személyeket.

Egyik központi elve a „semmit rólunk nélkülünk” – ami azt jelenti, hogy a fogyatékos személyeket érintő jogalkotásba, a döntéshozatalba be kell vonni a sérült embereket és/vagy az ő képviselőiket.

Egy igen fontos, figyelmünk középpontjában lévő elv kell, hogy legyen, a normalizációs elv.

A normalizációs[13] elv lényege az, hogy olyan hétköznapi életfeltételeket és megtapasztalásokat biztosítsunk a fogyatékos emberek számára, ami a legnagobb mértékben közelít a nem fogyatékos emberek általános életfelételeihez. Ez gyakorlatilag az emberi méltóság elismerése és az emberhez méltó élet biztosítása a fogyatékos emberek számára.

A normalizciós elv gyakori féleértése, hogy „normálissá” tesz. Nem erről van szó, hanem gyakorlatilag a tér és az idő megfelelő strukturálásáról, ami a társadalom többsége számára megélhető és megélt. Ennek megfelelően a normalizáiós elv főbb komponensei a következők:

Nagyon nehéz kiragadni ezen komponensek közül egyet, ám az egyes életszakaszok megtapasztalása feltételezi a többi komponens meglétét is. A felnőttkor egyik legmeghatározóbb életszakaszi megtapasztalása – témánk szempontjából – a munka világába történő beilleszkedés. A munka világába való beilleszkedés megadja a nap, a hét, az év ritmusát, jó esetben az életszínvonalat és ezzel a normális környezeti feltételek megvalósítását. A fogyatékos személy ezen keresztül önbecsülésre, önértékelésre tesz szert (hiszen nem kell megélnie az eltartottságot), csökken a mindennapok frusztrációja, s megélheti a tiszteletet is. Továbbá a munkahely mint szociális, szocializációs közeg lehetővé teszi számára társas kompetenciának fejlesztését is.

Ezeken túlmenően a fogyatékos személyekkel való bánásmódot vizsgálja a gyógypedagógiai antropológia is. A gyógypedagógiai antropológia a nem-fogyatékos és fogyatékos lét hasonlóságainak vizsgálatán keresztül eljut oda, hogy a fogyatékos személy a bio-pszicho-szociális jellemzőinek eltérését ne rendkívülinek, hanem az „általános conditio humana” természetes lehetőségének, sajátos velejárójának”[14] tekinti. Eszerint tehát a fogyatékosság nem változtatja meg az egyén antropológiai státuszát.

Mintegy talán ennek a gondolatnak egy másik megközelítésének tekinthető a neurodiverzitás. A kifejezés alternatívájaként jelent meg az 1990-es években az autizmussal és más eltérő idegrendszeri működéssel élő emberek „megnevezésére”.

A neurodiverzitás leíró kifejezés és politikai paradigma is lehet egyszerre. A neurodiverzitás leíró jellegét Nick Walker így határozza meg: „A neurodiverzitás az emberi elmék sokfélesége, a neurokognitív működés végtelen változatossága fajunkon belül.”[15] Ezt biológiai tényként kezelik. Vagy ahogy a Neurodiverzitás Műhely fogalmazta meg: „A neurodiverzitás szűk értelmezésben idegrendszeri sokszínűséget jelent, tágan értelmezve lényegében az egész emberiséget magában foglalja. Mi mindannyian, az összes, idegrendszerrel bíró lény és ezen belül az emberiség, együtt vagyunk a neurodiverzitás.”[16]

Meg kell említeni a neurodivergencia kifejezést, ami egy-egy emberre, tünetcsoportra érthető. Pl. az autizmus nem neurodiverzitás, hanem helyesen: az autizmus a neurodivergencia egyik formája.

A neurodiverzitást paradigmaként is használhatjuk, ami azt jelenti, hogy a neurodiverzitás az emberi sokféleség természetes és értékes formája. A neurodiverzitás hasonlítható az emberi sokféleség (diverzitás) más formáihoz, mint a kulturális, etnikai, nemi sokszínűség. Mindez rengeteg kreativitás forrása lehet, és így tovább. És ez a paradigma egy mozgalommá válik, ami a fentebb említett emberi jogi modellhez hasonlítható.

Összességében tehát fontos, hogy a fogyatékos személyeket egyenlő méltóságú, egyenrangú, a világ, az emberiség, az emberi faj természetének megnyilvánulásaként fogadjuk. Fontos, hogy a „mik nem ők”, „mire nem képesek” deficitfelsorolásról tudjunk átlendülni arra az oldalra, hogy „kik ők” és arra, hogy „mikben erősek”. Ehhez meg kell őket ismerni, tudni kell, mi az, amit biológiai sokféleségünknek köszönhetően elvárhatunk tőlük, és mi az, amit ugyanezen okból már nem.

[1] Kihirdette a 2007. évi XCII. törvény

[2][2] Gombos Gábor: Mi a pszichoszociális fogyatékosság? https://pszichoszoc.wordpress.com/2013/10/06/mi-a-pszichoszocialis-fogyatekossag/ (2024. 08. 14.)

[3] 2011. évi CXC. törvény a nemzeti köznevelésről 4.§ 25. pont alapján.  Forrás: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100190.tv  – Wolters Kluwer – Minden jog fenntartva! (2024. 07. 23.)

[4] https://www.ksh.hu/s/kiadvanyok/oktatasi-adatok-2022-2023-elozetes-adatok/index.html (2024. 07. 23.)

[5] Ebben az adatban benne vannak az óvodások, a teljes általános iskolai korcsoport, viszont készségfejlesztő szakiskolák és a fejlesztő nevelést-oktatást végző intézmények adatai nincsenek. Ez utóbbiakban a nagyon súlyos fogyatékos gyermekeket oktatják, akik – eddigi ismeretink szerint – szociális intézményi keretek között élik le életüket.

[6] https://www.ksh.hu/stadat_files/okt/hu/okt0006.html (2024. 07. 23.)

[7] Ez a bekezdés Lányiné Engelmayer Ágnes: Intellektuális képességzavar és pszichés fejlődés. Medicina, 2012. 17.o. alapján készült parafrázis

[8] Ezek a kifejezések megtalálhatóak a mai napig pl. a szociális intézményrendszer elnevezéseiben.

[9] Lásd például Pálhegyi Ferenc: Személyiséglélektani kalauz. Tankönyvkiadó, Budapest, 1987.

[10] Érdemes visszaemlékezni, hogy a budapesti hármas számú metróvonal felújítása, korszerűsítése során az első tervekből „kifelejtődött” a peronok az állomások akadálymentes megközelítése. Pedig ez nem csupán a mozgásszervi fogyatékosokat érintette hátrányosan, hanem az idősebb korosztályt, a kismamákat stb.

[11] http://www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/A_tarsadalmi_erzekenyites_modszertana_kisgyermekkorban/62_rtelmezsi_keretek.html (2024. 07. 29.)

[12] Mindenki fogyatékos, ha nem kap segítséget. ÉFOÉSZ, https://szerintunkigy.blog.hu/2012/04/12/mindenki_fogyatekos_ha_nem_kap_segitseget_1 (2024. 08. 12.)

[13] Lányiné Engelmayer Ágnes id. műve alapján.

[14] Zászkaliczky Péter: A gyógypedagógiai antropológiai alapjairól. In Bábosik I. (szerk.): Az iskola korszerű funkciói. Budapest, OKKER, 2008.

[15] https://neuroqueer.com/neurodiversity-terms-and-definitions/ (2024. 08. 12.)

[16] https://www.neurodiverzmuhely.hu/#neurodiv (2024. 08. 12.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük